A fenti nyilatkozatok alapján azt kell mondani, hogy a magyar edzői kar nem érti az elmúlt 30 évet. Nem érti, hogy hogy maradhattunk le annyi világversenyről, hogy miért annyira súlytalanok a klubcsapataink a nemzetközi porondon, hogy miért nincs elég tehetséges fiatal játékos, mikor az edzői kar mindent jól csinál. Annyira jól, hogy amikor egy Sir Alex Ferguson Magyarországra jön előadást tartani, nem kérdezünk tőle, mert „nem tudott újat mondani, mi is így csináljuk.” Annyira jól, hogy amikor kikapunk a többségében amatőr Máltától, a szövetségi kapitány még leadja a jelentését a vereség okairól, a lemondás helyett. Annyira jól, hogy az első pótselejtezőn győztes gólt szerző játékost, aki nem akarja meghosszabbítani a szerződését, az NB3 cserepadjáról emeli ki és teszi a kezdőcsapatba a külföldi edző. Annyira jól, hogy az ősz legnagyobb felfedezettjét a Ferencváros német edzői kara „hozza vissza” a nagypályára, miután azt mondták neki, hogy nem elég tehetséges, ezért futsalozni kezdett. Annyira jól, hogy elhisszük, hogy Hollandia ellen győzelmi esélyeink vannak idegenben. Annyira jól, hogy az edzőképzés új vezetője úgy vágja ki a pro-licences tanfolyamokról a korábbi futballistákat az alapvető tudás hiánya miatt, hogy meg sem állnak dr. Mezey György házáig. Annyira jól, hogy a magyar edzői kar által végig lesajnált Paulo Sousa a Bajnokok Ligájába vezeti a Maccabit, győz a BL-ben az Anfield Roadon a Basel edzőjeként, most pedig a második helyen áll a Fiorentinával az olasz bajnokságban. Annyira jól, hogy a frissen kinevezett szövetségi kapitány a 80-as években bevált módszerrel akarja felkészíteni a válogatottat. Annyira jól, hogy számos magyar edző lassan minden megyében irányított már csapatot az elmúlt 30 évben. A jól működő edző karnak szeretném tisztázni: azért sikerült a kijutás, mert két, teljesen más mentalitással bíró, teljesen más közegből érkező, a magyar futball elmúlt 30 évének mocsarát szerencsére hírből sem ismerő szakember összerakta ezt a válogatottat, amely nem akart többet játszani, mint amit a kerettagok tudása megenged, amit viszont megengedett, azt maximálisan kihasználta. Nem voltak korábbi kapitányok és edzők által „beprotezsált” játékosok, kiskedvencek, volt azonban egy, az eddigi 30 évben nem látott mentális erő, amely kizárólag Dárdai Pál és Bernd Storck érdeme. Egy, a pályája elején járó, 20 éve egy elitligában fejlődő fiatal magyar edző, és egy, a nemzetközi szinten még vajmi keveset bizonyító külföldi szakember tudta azt elérni, amit a magyar edzői kar 30 éve nem. Úgyhogy bármennyire is fáj kimondani, attól még muszáj: nem, nem a magyar edzői kar érdeme a kijutás, és sem Egervári Sándorral, sem pedig Pintér Attilával nem jutottunk volna ki az Európa-bajnokságra. Aki ezt nem ismeri el, az hozzájárul a szurkolók 30 éve tartó – Szalai Ádám szavaival élve – „hülyítésének” továbbviteléhez, mert görcsösen ragaszkodik egy olyan képhez, ami nem a valóságon, a tényeken alapul.

(bb)

(Forrás: sportrajongo.hu; fotó: sportrajongo.hu/mlsz.hu/mti.hu)