Tegyük fel, hogy nem az 1979 és 2000 közötti 21 egyéni világbajnoki cím nélküli év volt a szokatlan a Ferrari F1-es történetében, hanem a 2000 és 2004 közötti időszak, amikor az ágaskodó paripával fémjelzett istálló mindent vitt. Tegyük fel, hogy a Ferrari sportpolitikája, ideológiája a hetvenes években működött utoljára és szükség volt egy francia csapatvezetőre (Jean Todt), egy dél-afrikai tervezőre (Rory Byrne), egy brit taktikai zsenire (Ross Brawn) és egy német pilótára (Michael Schumacher), hogy öt évig az olasz csapat jelenthesse az etalont.

Tegyük fel, hogy ültetheti bármelyik élversenyzőt a Scuderia az autójába – Nigel Manselltől és Alain Prosttól elkezdve Fernando Alonsón át az elvileg még csak kiszemelt Sebastian Vettelig – egyikük sem lesz képes bajnoki címet szerezni, mert hiányzik valami a csapatból. Valami, ami a lángoló temperamentumú, „szívvel-lélekkel” küzdő olasz hozzáállásban nincs meg, nincs meg a „becsületes” Stefano Domenicalliban, nincs meg az „amatőr” Marco Mattiacciban és nincs meg a nagyfőnökben, Luca di Montezemolo-ban sem.

Pedig Montezemolo mindent megtesz. Szakembereket szerződtet (legnagyobb fogása talán a korábban a Lotus-nál dolgozó James Allison), fáradhatatlanul motiválja az embereit a tervezőktől elkezdve, a szerelőkön át a pilótákig. Ezzel csak az a baj, hogy a szóbeli motiváció utoljára negyven éve lendíthetett előre egy csapatot, ha egyáltalán.

Fernando Alonso hasonló körülmények között érkezett 2010-ben a csapathoz, mint Michael Schumacher 1996-ban: egy vergődő együttest talált, amelynek pont egy karizmatikus él-pilótára volt szüksége. Alonso-nak azonban még mindig nincs meg a harmadik világbajnoki címe, önmagában a spanyoltól kevés ugyanis a maximális teljesítmény. A többéves fejlesztési lemaradást elvileg már behozta a Ferrari, a kép azonban csak nem akar összeállni.

Az újabb sikerekhez valami más kell, mint amit eddig képviselt a Ferrari. A nagy szavak és nagy indulatok helyett olyasfajta precíz hozzáállást kellene állandósítani, mint amilyen a Jean Todt-érában volt. Az érában, ahol nem volt helye olyan ügyetlen hibáknak, mint Alonso tavaly bahreini fiaskója, ahol nem történtek meg olyan stratégiai baklövések, mint amilyenek jócskán akadtak az elmúlt években (elrontott időmérők, rossz esőversenyes taktikák). Legfőképpen pedig nem volt belenyugvás a lemaradásba.

A kérdés viszont jogosan vetődik fel: ha ez létrejönne, még mindig Ferrari lenne-e a Ferrari?

(fotó: theguardian.com)